4. fejezet

Szóval, meghoztam a folytatást. Chatben kaptunk egy kommentet Domii-tól. Itt válaszolnék. Én személy szerint ismerem a blogodat, nagyjából a tartalmát is, de nem olvasom. A visszajelzések alapján jó, de nem a tiedről másoltuk. A cím ugyanaz szinte, de gondoljunk csak bele, mennyi "Summer Love" , "My Crazy Life" stb című blog van, hogy csak kettőt megemlítsek. A téma. Igen, alapjáraton mindegyik táboros. Igen, mindegyikben bennevan az 1D. DE! és itt jön a de. A te szereplőd egy, a mienk két lány. A te blogod Harrys, a mienk Louisos és Zaynes. A tiedben a csajt elküldik, a mienkben is, de nálunk egy rokonának segít be. A tiedben nem fog éjjeliőrködni egyikük se, a mienkben meg nem fognak büntetést kapni. (talán egy picit...) Szóval még sorolhatnám, mi nem egyezik vagy épp mi igen, de nem teszem. Én nem fogok ebből ügyet csinálni, nem loptunk és lopunk tőled semmit, se senki mástól. Minden saját ötlet, mi szenvedünk (vagy nem) vele, még ha az máséhoz hasonlít is. Ha annyira zavar, kitalálhatunk valami más címet, de ihlethiány miatt lett ez. Ennyi, itt a rész, ha valakit még érdekel a blog. Jó olvasást. xx

UI.: Mivel a "guglirídör" nem szűnt meg, ha szeretnétek, kövessetek be ott is, én személy szerint utálom a bloglovint. :)

[Valahogy így képzeljétek el a szállást kívülről.]

Amber szemszöge

Ja. Nőuralom, amíg le nem üt az első nagyobb darab melák - gondoltam.
- Akkor... Menjünk körbe, ahogy Bob mondta - javasolta Mia.

- Felőlem oké - bólintottam. - A csomagjaink Bobnál vannak?

- Bezárta őket a szobánkba.

- Oké, akkor nem tartok tőle, hogy ellopják. Ha mégis, akkor így jártunk.

- Ne aggódj. Maximum Adam lopja ki a sminkkészletünket - mondta tök komolyan, de nem bírta sokáig. Mindketten felnevettünk.

- Szegényt ne piszkáld állandóan - ráztam meg a fejemet még mindig röhögve, miközben egyre beljebb mentünk az erdőben.

- Te... - ragadta meg Mia a vállam, mikor odaértünk egy házhoz. Házhoz... Haha. Simán elment volna minivillának is, külseje alapján. Kérdően néztem testvéremre. - Szerinted ez mi célt szolgál?

- Biztos ez a lakhelyünk - villantottam egy hollywoodi mosolyt.

- Szép álom.

- Amúgy... Fogalmam sincs. Majd kiderítjük.

Miután nagyjából körbejártunk a táborban, visszamentünk oda, ahol Bob hagyott minket. Ott állt, mellette fia, Adam.

- Sziasztok! - köszönt a fiú.

- Hali - köszöntünk mi is, és megölelgettük.

- Gyertek, megmutatom a szállásotokat - intett fejével Bob, hogy kövessük.

- Bob - zárkóztam fel mellé, így ketten haladtunk elől, Mia és Adam pedig mögöttünk.

- Tessék.

- Karatéztunk. Oké. De ettől miért mi kapjuk az éjjeli őrködést? Miért nem mondjuk... - elgondolkoztam, elég hosszasan, mivel odaértünk a szállásunkra. - Mondjuk, Adam?

- Amber, hogy is mondjam... - vakarta homlokát töprengve. - Nézz csak rá - sóhajtott, a fiú felé fordulva, aki épp Mia mellett állt, és a lány tükrében tanulmányozta, hogy jól van-e kiszedve a szemöldöke. - Adam nem épp egy szumóbajnok-növendék. Két hete megverte egy lány.

Pislogtam néhányat, majd kitört belőlem a nevetés, ahogy elképzeltem a jelenetet.

- Mi olyan vicces? - jött oda Mia érdeklődve. Bob neki is elmesélte a történetet. Egymás vállára dőlve nevettünk nagyjából öt percig, aztán lenyugodtunk.

- Na, szóval. Itt van két csomag - nyomott mindegyikünk kezébe egy-egy kulcscsomót. - A lila bilétás nyitja a ti házatokat. A kék bilétás az én házamhoz van, ha kellene valami. A rózsaszín a személyzetisek raktára. Ott találtok megfelelő felszerelést.

- És a többi? - forgatta a kezében Mia a kulcsokat.

- Azok egy része pótkulcs, ha elhagynátok a másikat...

- Bob, ha elhagyjuk, akkor a pótkulcsokat is elhagyjuk, mivel egyben vannak - szakítottam félbe.

- Igaz. Mindegy - legyintett. - A többi kulcs azért van, ha esetleg a személyek, akiket őriztek, kizárnak titeket.

- És kikre fogunk vigyázni? - kérdezte Mia.

- Majd megtudjátok - felelt titokzatosan. - Annyit mondok, hogy tőletek nem sokkal idősebb fiúk, öten vannak, és nagyon bolondok. Az egyik jó ismerősöm bízta őket rám, erre a nyárra. A lényeg az, hogy sehova, ismétlem, sehova nem engedhetitek ki őket. Nem tudhatja meg senki, hogy itt vannak, szóval ti is titoktartásra vagytok kötelezve. Oké?

- Oké - mentünk bele.

- Na, hagyunk titeket. Ebéd délben, addigra itt lesz értetek Adam, és megmutatja a személyzeti raktárt, és a fontosabb épületeket.

- Már körbenéztünk - mondtam.

- Akkor rendben. Jó pakolást! - intett Bob. - Adam, tedd el azt a tükröt, és gyere! - szólt határozottan a még mindig magát bámuló fiúra.

- De apuuuu, fontos, hogy jól nézzek ki. Lehet, hogy idén nyáron megtalálom álmaim fiúját! - mondta lányos hangon, csillogó szemekkel. Bob csak legyintett, mi pedig megint nevettünk.

Mikor elmentek, gondolkozni kezdtünk.

- Mit mondott Bob, melyik nyitja a házat? - kérdezte Mia.

- A sárga - feleltem.

- Nincs is sárga.

- Akkor passz. Tudod, hogy rossz az emlékezőképességem.

Így hát nagyjából a fél kulccsomót bepróbáltuk a zárba, mire megtaláltuk a megfelelőt. A lila volt az.

A kis ház belülről nem volt nagy durranás, de nekünk pont megfelelt. Egy szintes volt az egész. Csak két szoba, egy nappali, egy fürdő, és egy kis konyha volt benn, de nekünk az elég is volt.

- Melyik lesz a te szobád? - kérdeztem Miát. - Mert nekem mindegy.

- Oké, akkor ez! - választotta ki a sajátját.

- Rendben.

Bevonultam a szobámba, leraktam az ágyra a csomagjaimat, és körbenéztem. Nem volt semmi extra: egy franciaágy, egy tükrös szekrény, íróasztal, két babzsákfotel, egy kisebb kanapé, és egy tv.

Bekapcsoltam a tv-t, hogy legyen egy kis háttérzaj. Nem tudom, mire számítottam, nem vártam el háromszáz adót, de egy se jött be, csak susogás, és feketeség. Ennyit a tv-zésről. Miután kicsomagoltam, átmentem Miához megnézni, ő hogy áll. Mikor mindketten készen lettünk, beszélgettünk ebédig, ezután elmentünk enni, ahol Bob nagyjából bemutatott a többi táboroztatónak, és a vendégek egy részét is megismerhettük.

- Mivel éjjel fenn leszünk, szerintem aludjunk - mondta Mia, mikor visszaértünk a szállásra.

- Rendben. Hánykor kezdünk?

- Azt hiszem, kilenc körül. És mivel a „villát” őrizzük, legalább megtudjuk, mi célt szolgál.

- Oké. Fél kilenckor kelts fel, ha addig aludnék.

- Te is.

Bementem a saját szobámba, majd megcsináltam az ágyat, és lefeküdtem. Nagy nehezen elaludtam.

Fogalmam sincs, mennyit szunyáltam, viszont arra ébredtem, hogy jéghideg víz ömlik a nyakamba.

- Én szóltam, hogy ébresztő! - mondta Mia nyugodtan. - Visszakaptad a reggelit - nyújtotta ki a nyelvét. Szemforgatva felkeltem, kiküldtem testvéremet, átvettem egy melegebb ruhát, és a személyzetis raktárból hozott cuccokat zsebre vágtam: zseblámpa, gumibot, paprikaspray, és a telefonom.

- Azon gondolkozok, ezek minek kellenek - nézegette Mia a spray-t. - Legfeljebb eldobom, ha nem kell semmire.

- Aztán megeszed - tettem hozzá. Mia elmosolyodott. Bezártuk az ajtót, elraktuk a kulcsokat, és elindultunk a kb. tizenöt percre levő „munkahelyünkre”.

- Szóval. Az a feladat, hogy először ne vegyenek észre. Szóval, bújjunk, mondjuk oda - mutattam egy bokorra - és várjunk. Ha szöknek, elkapjuk a grabancukat.

Leguggoltunk a bokor mögé, és vártunk.

- Zsibbad a lábam - panaszkodott Mia valamivel később.

- Bírd ki - suttogtam. - Na! Kapás van - böktem fejemmel a ház felé, ahol lekapcsolódott a villany, majd nyílt a bejárati ajtó.

Öt nevetgélő, igencsak hangos, srác lakta a házat, ezt tudtuk a hangok alapján. Egyszerre ugrottunk fel, és álltuk el a srácok útját.

- Mégis hova igyekeztek? - érdeklődött Mia, miközben felkapcsoltam a zseblámpámat.

- Ti meg kik vagytok? - méregettek minket. Aztán, az egyikük, egy barna felzselézett hajú, kék szemű felkiáltott. - Te itt?!

- Te itt?! - kiáltott szinte vele egyszerre Mia, aki teljesen meglepődött.